Élt egyszer egy királylány, aki olyan szép és olyan jó volt, hogy mindenki szerette. A király azt is nehezen viselte, hogy akár csak egy rövid időre is a szeme elől veszítse, és majd belehalt a bánatba, amikor egy napon nyoma veszett. Hiába kutatták át keresztül-kasul az egész királyságot, nem találták őt egyetlen szegletében sem. Kétségbeesésében a király közhírré tétette, hogy aki a lányát vissza tudja hozni a palotájába, az el veheti feleségül. Újult erővel álltak neki a keresésnek a fiatal legények, de most sem jártak sikerrel, szomorúan tértek vissza otthonukba.
Nem messze a király palotájától lakott egy öregember, akinek volt három fia. A két idősebb tehette, ami kedves volt neki, de a legkisebbnek mindig utat kellett adnia a testvéreinek. Amikor mindannyian felnőttek, a legidősebb azt mondta az apjának, hogy belefáradt már ebbe a nyugalmas életbe, útra akar kelni, hogy lássa a világot.
folytatás: Az öregek nagyon elszomorodtak a gondolatra, hogy el kell válniuk fiuktól, de nem szóltak semmit, elkezdték gyűjtögetni mindazt, amire a fiúnak szüksége lehet az utazáshoz. Gondosan ügyeltek arra, hogy egy pár új csizmát is csomagoljanak. Amikor minden útra készen állt, a fiú elbúcsúzott tőlük, és vidáman indult neki a világnak. Néhány mérföldön át egy erdőn keresztül vezetett az útja, és amikor maga mögött hagyta az erdőt, hirtelen egy kopár domboldalra ért. Itt leült megpihenni. Maga elé kanyarította a tarisznyáját, és nekifogott az uzsonnájának. Éppencsak hogy egy pár falatot ehetett, amikor egy rongyos öregember ment el mellette. Meglátva az ételt, megkérdezte, hogy a fiatalember tudna-e adni neki abból egy keveset. – Én bizony nem adhatok! – felelte a fiú, mert nekem magamnak is alig van elég. Ha élelmet akarsz, dolgozz meg érte. – Azzal a koldus folytatta útját. Miután a fiú vacsorált, újra felkerekedett, és csak ment-mendegélt hosszú órákon át, míg egy második dombra nem ért. Levetette magát a fűbe, maga elé kanyarította a tarisznyáját, egy kis kenyeret és tejet vett elő. Amint az elemózsiáját fogyasztotta, arra jött egy még az előbbinél is rongyosabb öregember, és néhány falatért könyörgött. De étel helyett csak kemény szavakat kapott, és szomorúan sántikált tovább. Estefelé a fiú útja egy erdei tisztáshoz vezetett, és ott úgy döntött, eljött a vacsora ideje. A madarak meglátták az ételét, és néhány morzsában bízva, a feje körül repkedtek. De ő kövekkel dobálta és elijesztette őket. Majd azon kezdett töprengeni, hogy hol aludjon. Nem aludhatott a tisztáson, mert az kietlen volt és hideg. Bár aznap hosszú utat járt be és elfáradt, hogy menedéket keressen, felkelt mégis és folytatta útját.
Végül egy nagy szikla alatt meglátott egy mélyedést vagy barlangot. Mivel üresnek tűnt, hát bement és lefeküdt az egyik sarokba. Éjfél körül valami zajra lett figyelmes, és amikor kikémlelt, egy szörnyű ogrét látott feléje közeledni. Könyörgött neki, hogy ne bántsa, hanem hagyja, hogy ott maradhasson az éjszaka hátralevő részében. Az ogre beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy a következő napon el kell végezze, amit neki szán. A fiú készségesen beleegyezett, majd másik oldalára fordulva újra elaludt. Reggel az ogre megparancsolta neki, hogy takarítsa ki a koszt a barlangból, és legyen kész még mielőtt visszatérne az este, különben rosszul jár. Azzal elhagyta a barlangot. A fiatalember fogott egy lapátot, és elkezdte vele takarítani a barlang padlóját. De akárhogy is próbálkozott, a kosz továbbra is oda volt ragadva. Hamarosan fel is hagyott a próbálkozással, és duzzogva ült a sarokban. Azon tűnődött, vajon milyen büntetést eszel ki számára majd az ogre, és miért bízta meg egy ilyen lehetetlen feladattal. Nem kellett sokáig várnia, amint az ogre hazatért, megtudta, mi lesz a büntetése! Csak egy pillantást vetett a barlang padlójára, aztán egy ütést mért a fiú fejére, amitől betört a koponyája és azonnal vége is lett neki. Közben a következő bátty is belefáradt az otthonlétbe és nem hagyta nyugodni a szüleit, addig-addig, amíg bele nem egyeztek, hogy őt is feltarisznyálják. Kapott egy pár új csizmát, és mehetett ő is világot látni. Az útja során ő is találkozott a két öreg koldussal, akik az ő kenyeréből és a tejéből is kértek egy keveset. De ezt a fiatalembert soha nem tanították meg arra, hogy segítsen másokon. Egész életében azt a szabályt vallotta, hogy amije van, megtartsa magának. Így hát süket fülekre találtak nála, ő pedig befejezte a vacsoráját. Idővel ő is eljutott a barlanghoz, és az ogre őt is felszólította, hogy tisztítsa meg a padlót, de ő sem járt több sikerrel, mint a báttyja, ő is ugyanarra a sorsra jutott.
Azt gondolhatnánk, hogy ha már csak egy fia maradt az öregeknek, legalább vele kedvesek lehettek volna, még ha nem is szerették. De valamiért a látványát is alig bírták elviselni, pedig ő sokkal jobban igyekezett, hogy megkönnyítse az életüket, mint ahogy azt a testvérei valaha is próbálták. Amikor aztán kérlelte őket, hogy ő is elindulhasson világot látni, azonnal beleegyeztek, és úgy tűnt, nagyon örülnek, hogy megszabadulhatnak tőle. Nagylelkű gesztusnak érezték a maguk részéről, hogy egy pár új csizmát, és némi kenyeret meg tejet adtak neki az útra. A világ megismerése mellett a fiú nagyon szerette volna kideríteni, hogy mi történt a testvéreivel, és elhatározta, hogy amennyire csak tudja, követi fogja az útjukat. Elindult hát azon az úton, ami az apja kunyhójából a dombra vezetett, ott leült pihenni, és azt gondolva magában: a testvéreim biztosan pihenőt tartottak itt, és én is ezt fogom tenni. Éhes is volt fáradt is volt, ezért elővett valamennyit a szüleitől kapott ételből. Éppencsak hogy nekikezdett volna az evésnek, amikor megjelent az öregember, és megkérdezte tőle, hogy tudna-e adni neki valamicskét az ételből. A fiú azonnal letört a kenyeréből, és kérte az öreget, hogy üljön oda mellé, és úgy bánt vele, mintha régi barátok lennének. Végül az idegen felállt, és így szólt hozzá: – Ha valaha bajba kerülsz, hívj, és segítségedre leszek. A nevem Tritill. Aztán nyoma veszett, és a fiú nem tudta megmondani, hogy hova tűnhetett. Úgy érezte azonban, hogy már eleget pihent, és jobb, ha elindul a maga útján. A következő dombon találkozott a második öreggel, vele is megosztotta az enni – innivalóját. Amikor ez az öregember is befejezte, az elsőhöz hasonlóan ő is azt mondta: – Ha valaha is segítségre lesz szükséged, akár a legapróbb dologban is, hívj engem. A nevem Litill.- A fiú ment tovább, amíg el nem ért az erdei tisztásra, ahol megállt vacsorázni. Egy pillanat múlva úgy tűnt, a feje körül repdesett a világ összes madara, ő pedig morzsolt nekik egy kis kenyeret, és figyelte, ahogy leereszkedtek, hogy felcsipegessék. Amikor minden morzsát eltakarítottak, a legnagyobb, legvidámabb tollazatú madár megszólította. – Ha bajban vagy és segítségre van szükséged, mondd: “Madaraim, gyertek ide!” , és mi jönni fogunk. -Aztán elrepültek. Estefelé a fiú elérte a barlangot, ahol a testvérei halálukat lelték, és hozzájuk hasonlóan ő is úgy vélte, hogy alkalmas lesz a hely éjszakai pihenőre. Körülnézett, és halottak ruháit és csontjait pillantotta meg. A látványtól megborzongott, de el nem moccant onnan, és elhatározta, hogy megvárja az ogre visszatértét, mert tudta, hogy az bizonyára meg kell, hogy történjen. Hamarosan betoppant az ogre, és a fiú udvariasan megkérdezte, hogy adna-e neki szállást éjszakára. Az ogre ugyanazt felelte, mint korábban, hogy maradhat, azzal a feltétellel, hogy másnap reggel elvégez minden munkát, amivel megbízza. Az alku tehát megköttetett, a fiú összekucorodott a sarokban, és hamarosan el is aludt. Minden eddiginél vastagabb rétegben állt a kosz a barlang padlóján amikor a fiú megragadta a lapátot, és munkához látott. Ő sem jutott többre vele, mint a testvérei, és végül maga az ásó is beleragadt a koszos földbe, hogy nem bírta kihúzni sem belőle. A fiú kétségbeesetten meredt az ásóra, majd eszébe jutottak az öreg koldus szavai, és felkiáltott. – Tritill, Tritill, gyere és segíts! . Tritill ott termett mellette és kérdezte, hogy mit kíván. A fiú elmesélte a történetét, és miután befejezte, az öreg annyit mondott: “Ásó, lapát, tedd a dolgod!” , és azok addig táncoltak a barlangban, míg kis idő múltával már egy porszem nem sok, annyi sem maradt a padlón. Amint tiszta lett, Tritill útra kelt. A fiú megkönnyebbülten várta az ogre visszatértét.
Mikor belépett, alaposan körülnézett, majd így szólt: – Ezt nem egyedül csináltad. De mivel a padló tiszta, a fejed a helyén marad. Másnap reggel megparancsolta a fiúnak, hogy vegye ki az összes tollat a párnáiból, és terítse ki őket száradni a napra. De ha egy toll is hiányzik, mire éjjel visszatér, a fejével kell fizetnie érte. A fiú kihozta a párnákat, és kirázta az összes tollat. – Ó, mennyi toll! Miközben gondosan szétterítette a tollakat, arra gondolt, micsoda szerencse, hogy a nap ilyen ragyogóan süt, és hogy nem fúj a szél. Hirtelen ekkor szellő kerekedett, és a tollak egy pillanat múlva táncra keltek a magasban. A fiú megpróbálta először összeszedegetni őket, de hamarosan rájött, hogy semmire sem megy, és kétségbeesésében elkiáltotta magát: – Tritill, Litill, és minden madaram, gyertek és segítsetek! –
Alighogy kimondta a szavakat, mind ott termettek; és az összes tollat visszahozták a madarak, Tritill, Litill és a fiú pedig a párnákba gyűjtötte őket, ahogy az ogre megparancsolta. De egy apró kis tollpihét kihagytak. Hogyha az ogre nem veszi észre a hiányt, azt mondták a fiúnak, dugja bele az orrába és kiáltsa neki: – Ha kell a tollad, itt van, tessék! – Azzal mind eltűntek, Tritill, Litill és a madarak. Amint az ogre hazatért, teljes súlyával az ágyára vetette magát, hogy az egész barlang megremegett bele. A párnák puhák voltak és tömöttek, nem üresek, ami meglepte, de nem tetszett neki. Felállt, egyenként kirázta a párnahuzatokat, és elkezdte megszámlálni belőlük a tollakat. – Ha egy is hiányzik, a fejedet veszem! – mondta, mire a fiú előhúzta zsebéből a tollat, és az ogre orrába dugta, azt kiáltva: – Ha a tolladat akarod, itt találod! –
– Nem egyedül válogattad szét azokat a tollakat – felelte az ogre csendesen, de eltekintek ezennel ettől. –
Aznap éjjel mély álomba merült a fiú a sarokban. Reggel az ogre azt parancsolta, hogy, ölje meg az egyik nagy ökrét, főzze meg a szívét, és készítsen a szarvából poharat, mire hazatér.- Ötven ökör van – tette hozzá -, és neked kell kitalálnod, hogy melyik ökröt akarom a csordából megöletni. Ha jól tippelsz, holnap mehetsz, ahová akarsz szabadon, és választhatsz három jutalmat szolgálatodért cserébe. De ha rossz ökröt ölsz meg, a fejeddel fizetsz érte. Mihelyst egyedül maradt, a fiú gondolkodóba esett. Aztán azt kiáltotta: – Tritill, Litill, gyertek segíteni! – Egy pillanattal később meglátta őket a messzeségben, amint hajtják a legnagyobb ökröt, amit a fiú csak valaha látott. Amikor közel értek, Tritill megölte az ökröt, Litill kivette a szívét, hogy a fiú megfőzze, és mindketten gyorsan nekiálltak a szarvakat ivócsészékké alakítani. Vígan folyt a munka, jókedvűen beszélgettek, és a fiú elmesélte barátainak, hogy milyen fizetséget ígért neki az ogre, ha teljesíti a parancsát. Az öregek arra intették, hogy kérje tőle a ládikót, ami az ágya tövében áll, kérje azt, ami az ágya felett található, és kérje, ami a barlang oldala alatt van. A fiú megköszönte a tanácsukat, majd Tritill és Litill elbúcsúzott, mondván, hogy egyelőre nem lesz többé szüksége rájuk. Alighogy eltűntek, az ogre visszatért, és mindent úgy talált, ahogyan kérte. Mielőtt leült volna, hogy megegye az ökörszívet, a fiúhoz fordult, és így szólt:
– Ezt nem egyedül csináltad, barátom, de azért megtartom a szavam, és holnap már mehetsz is utadra. Így hát lefeküdtek, és hajnalig aludtak. Amikor felkelt a nap, az ogre felébresztette a fiút, és felszólította, hogy válasszon ki három tetszőleges dolgot az otthonából. – Az ágyad lábánál álló ládát választom – felelte a fiú, – és azt, ami az ágyad felett található, és választom, ami a barlang oldala alatt van. –
– Nem magadtól választottad ezeket a dolgokat, barátom – mondta az ogre -, de amit megígértem, azt megtartom. És átadta neki a jutalmakat. Kiderült, hogy az ágy tetején feküdt az elveszett hercegnő. Az ágy lábánál álló ládikó arannyal és drágakövekkel volt tele, és amit a barlang oldala alatt talált, egy nagy hajó volt, evezőkkel és vitorlákkal, amellyel a szárazföldön és a vízen egyaránt jól lehetett közlekedni.
-Te vagy a valaha született legszerencsésebb ember! – mondta az ogre, és ahogy eddig is, most is távozott a barlangból. A fiú nagy nehézségek árán a vállára vette a nehéz ládikót, és felcipelte a hajó fedélzetére, a királylány pedig az oldalán sétálva követte. Majd megragadta a hajó kormányát, és visszavezette a hajót a királylány apjának királyságába. A király olyan nagy örömmel fogadta elveszett leányát, hogy örömében majdhogynem eszméletét vesztette, de amint magához tért, elbeszéltette a fiúval a történteket. – Megtaláltad a lányom, ezért elveheted feleségül – mondta a király, és így is történt. És itt a vége a mesének.
Forrás:
Lang, A. (1908). Chrimson fairy book, Longmans, Greeen and Co., New York
Lang, A. (1908). Tritill, Litill and the birds, Rakuten kobo, https://www.kobo.com/us/en/ebook/tritill-litill-and-the-birds-1
Kép:
Chrimson fairy book, Pinterest