Egyszer egy kislány ágynak esett egy dermesztően hideg napon. Megbetegedett, borzasztóan köhögött és fájt a mellkasa. Akkor is fájt, ha megszólalt, és akkor is, amikor levegőt vett. A szülei a tűz közelébe fektették és betakargatták takarókkal és állatbőrökkel. De nem lett jobban, állapota egyre csak romlott. Kapkodva vette a levegőt, arca hamuszürkévé fakult, szeméből kihunytak a fények. A lány szülei segítségül hívták az öreg Sîsîp-wâwi-t végül. Sîsîp-wâwi gyógyító volt és öreg, öreg, ki tudja, milyen öreg. Arcbőre gyűrött volt és ráncos.Amint megérkezett, odabicegett a tűz mellé, ahol a lány feküdt. Óvatosan felhajtotta a takarókat és előredőlt. Fülét a lány mellkasának sápadt bőrére tapasztotta, és hallgatózni kezdett. Sokáig hallgatta így a lány mellkasát. Az egyetlen hang a szobában a lány gyors, fájdalmas lélegzetvétele volt. Aztán felegyenesedett és azt mondta:
-Hallom egy rókalány lépteit, amint sántítva poroszkál a hóban. Hallom léptei surrogását a kérges, fagyott hórétegen. Ss,-ss, ss-ss. A róka fáradt és legyengült, légzése is reszelős, zihál. Szegény róka, hosszú út áll még előtte. Éhes. A lába pár lépésenként betöri a hó kérges felszínét… Sss-ezt a hangot hallom a lány mellkasában. A lány apja odalépett Sîsîp-wâwi-hoz és azt mondta neki:
-Sîsîp-wâwi – figyelj rám. Én vadász vagyok. Kimegyek és átkelek a hómezőn. Megyek és elkapom azt a rókát, és idehozom neked.Az öregasszony bólintott és így felelt: -Igen jó lesz, hozd el a rókalányt ide a faluba. A férfi felkötötte hótalpait és nekivágott a vakítóan fehér hómezőnek. Hideg volt, dermesztően hideg. Ámde hamarosan egy róka nyomára bukkant. Itt az a hely, ahol a farka végigseperte a havat, és itt pedig ahol a lába áttört a hókérgen – gondolkodott. Egész nap a nyomokat követte. A rókát éppen az éj leszállta előtt pillantotta meg. A kimerült és lesoványodott állat néhán lépéssel előzte meg csak, és előtte futott a hóban. A vadász folytatta útját, míg egészen be nem sötétedett. Akkor megállt és tüzet rakott. Leguggolt a tűz közelében, hogy megmelengesse rlgémberedett testrészeit,közben látta a róka szemeit ragyogni a sötétben. Nem futott már el, őt figyelte.
A faluban az öregasszony újra a lány mellkasa fölé hajolt: -Egy tűz lángjának pattogását hallom. A vadász a tűz mellett ül, a róka őt nézi. A lány be fog lázasodni ma éjjel.. A vadász egész éjjel ébren maradt, a tűz fényébe bámult. Fázva és fáradtan ült ott, de nem aludt el. Napfelkeltekor újra a róka nyomába eredt. Szegény nagyon elfáradt, beteg és gyenge volt, lábával átszakította helyenként a hókérget: ss-ss-ss-ss. A faluban a lány pedig egyre csak köhögött és köhögött: kh-kh-kh-kh. Végül a vadász utolérte a rókát. Egy gyors mozdulatta megragadta és az ölébe emelte. A kis róka nagyon megijedt: -Miért üldözöl engem? Miért fogtál el? Beteg vagyok és fáradt. Ölj meg engem most! Nem bírok menekülni többet. A vadász érezte, ahogy a rókát fogta, hogy mennyire le van soványodva. -Nem – mondta gyengéden. – Nem öllek meg. Van valaki, akinek szüksége van rád. Karjai közt vitte haza a faluba a lesántult, csont és bőr állatot. A róka szíve ijedten kalapált.
Sîsîp-wâwi a faluban újra a lány mellkasára tapasztott a fülét: -Nagyon gyorsan ver a szíve, halálra van rémülve. A vadász a karjaiban tartja. Hazafelé tartanak. Még egy teljes napba és egy éjszakába tellett, amire a vadász hazaérkezett a rókával. Napfelkeltekor értek vissza a faluba, egyenesen a tűz mellett fekvő lányához sietett. Sîsîp-wâwi is ott ült és a lány anyja is. Sîsîp-wâwi mihelyst meglátta a vadászt, szélesen elmosolyodott. Ráncai szétfutottak az arcán.- Add ide a rókát! Add ide azt a szegény rókát nekem. A vadász óvatosan átadta a rókát az öregnek – ernyedt szőrmeköteg a kezében. Helyet csinált neki a tűz melegénél, a lány puha állatbőreire és takaróira fektette.
-Menj és hozz neki enni, hozz egy kis húst a szegény rókalánynak! – szólt az asszonyhoz. A lány anyja erre húst adott a rókának. Az éhes róka gyorsan megette mind, és aztán rögtön el is aludt. A lány is elaludt. Mindketten aludtak. Az öreg Sîsîp-wâwi is elcsendesedett. Hosszú órák teltek el így a néma csöndben. A lány és a róka ugyanabban a pillanatban ébredtek fel.
– Menj, hozz még húst a rókának! – szólt az öreg. Az asszony hozott még, a róka azt is mind megette.
-Na, most nyisd ki a sátor ajtaját és engedd a rókát elmenni! – Az apa kinyitotta a sátor bejáratát és elengedte a rókát. Sîsîp-wâwi segített felülni a lánynak. A kislány nekitámaszkodott a karjának és a rókát nézte. Nézte, amint beleszippant a levegőbe és kiszalad a sátor ajtaján. Nézte, amint kiszalad a faluból, keresztül a havon. És ahogy a lépései egyre távolabbról hallatszottak, úgy halkult a lány köhögése is. A róka ereje visszatért. A havon keresztül csak futott és futott. A lány felállt és az ajtóhoz lépett. Jobban lett ő is, a róka meg eltűnt a messzeségben. Az öreg Sîsîp-wâwi rövid ideig magába mélyedt, majd az apára és az anyára emelte a tekintetét:
-Válaszoljatok nekem: a rókától lett jobban a lány, vagy a lánytól lett jobban a róka? Az édesanya az öregasszony vállára tette a kezét: -Egyik sem. Te gyógyítottad meg mindkettőt! Sîsîp-wâwi ekkor elnevette magát, ráncai szétfutottak az arcán.
Forrás:
Norman, H.A. (1982).Where the Chill Came from, Cree Windigo Tales and Journeys, North Point Press
Lupton, H. (2006). Tales of Wisdom & Wonder Paperback, Barefoot books
Source of image:
Lucy Campbell